Manci - 2003
Gyermekkorunk óta rendszeresen látogattuk nyaranta az Adriát. Sajátunknak éreztük a tengert, a kopár hegyeket, a büszke pálmafákat, a dalmát embereket. Talán ez volt az oka annak, hogy a háború és az ország szétszakadása után több mint tíz év kellett elteljen ahhoz, hogy újra el tudjak menni, és gátlások nélkül tudjam élvezni a mediterrán szépségeit. Ezúttal Montenegró északi részén, a mimóza hazájában.
Barátaimmal utaztam gépkocsival éjjel, Szerbián és Montenegrón keresztül. Nem sokra emlékszem az útból, mert nagy részét átaludtam. Mire felébredtem, már túl voltunk a Moracsa völgyén, s az út széléről fügefák meg olajfák integettek felénk. Közeledtünk. S egyszer csak a hegyek közül kék mosollyal köszöntött bennünket a tenger. Nem is tudom leírni az érzést, amit a többórás kanyargós partmenti utazás során átéltem. Valami olyan volt, mintha sok-sok év után hazaérkeztem volna.
Sátorozni szerettünk volna a montenegrói part északi részén, így esett a választásunk a Herceg Novi közelében fekvő kis tengerparti falucskára, Zelenikára. A zelenikai sátortábor több szempontból is vonzott bennünket. Évszázadok hosszú során kialakított különleges növényzet veszi itt körül a sátorok felállítására alkalmas kis tisztásokat, ahol reggelente az embernek az az érzése támad, hogy aznap még a nap sem fog kisütni, hiszen a hatalmas bokrok és fák teljes árnyékot és korlátlan nyugalmat biztosítanak az ittlakóknak. A háborítatlan természet egy csodás kertje ez, tele mimózafákkal, amikről én mindig azt hittem, csupán valamilyen kis bokrocskák lehetnek. A tulajdonos pedig Magyar Csaba, akinek nemcsak a neve magyar, hiszen ő egy magyar ember, akinek nagyapja itt teljesített valamikor katonai szolgálatot a tengerparton. Magyar Csaba itt, Zelenikán született, egész életét itt élte le, de a magyar nyelvet olyan tökéletesen beszéli, mintha tegnap érkezett volna ide egy magyarlakta vidékről.
Nappal strandoltunk, élveztük a napsugár símogató melegét és a tenger hűs habjait, s időnként szomjunkat oltottuk vagy kávéztunk a szebbnél szebb tengerparti kávézók egyikében. Esténként bejártunk Igaloba vagy Herceg Noviba, ahol szép tengerparti sétányok, s gazdag bazársorok vártak bennünket, felkínálva a vízparti morajlás nyugalmát, s az eladásra váró portékák széleskörű választékát.
Hazafelé nappal utaztunk Bosznián keresztül. Először jártam erre a háború óta. A zöldellő hegyes-völgyes Bosznia szépsége most is, mint bármikor eddig, magával ragadott. A háztetőkön távolról is vörösen virító cserepek azt jelezték, hogy a háború utáni újjáépítésen is túl van már ez a kis ország. Gorazsdén áthaladva közelről is szemtanúi lehettünk a rombolásnak, hiszen nem sikerült még mindenhol eltüntetni a pusztítás nyomait. Sok teljesen új ruhába öltöztetett házat láthatunk, sokukon betömött foltok tömege emlékeztetett a becsapódott lövedékek helyére, s némelyek közülük feketén, teljesen kiégve várják a jobb holnapot. Az utak mentén pedig, s néha távolabb is, kis temetők, mint sok hófehér virág jelzi az utókornak azt, hogy a háború emberi életeket is követelt.
